Lederer György

A kántor lánya

Cemende lett a kántorunk leánya.

Azért osongat éjjelente bárba –

csecsét riszálva, tomporát pucsítva –

hogy ott a bájait kiárusítsa.

Hetéra bárkiből lehet, de szégyen,

ha jellemes személynek gyermekében

az érdemekre büszke öntudatnak

garanciái így alulmaradnak.

A templomunknak is pikáns a híre,

hiszen frivol kacsintással vegyítve

vetik nevét föl.  Ott az énekelhet,

akinek sarja pénzért ád szerelmet.

A hitközségre nézve ez gyalázat.

Reá ugyan mi lenne magyarázat?

Sajátos élc, vasárnapon ha oltár

felé misén áradva zeng a zsoltár,

a halleluja szól a szent keresztről,

s nekünk eszünkbe utcanő jut erről,

de másfelől nagyon fonák, ha bárban

legénykedünk ledér lotyóval, ám azt

az Úr házával, szűzi Máriával

társítjuk és vallásos áriákkal.

A Megváltó bár fennen óvta nyáját

attól, a cédát hogy kővel dobálják,

a kántorról silány a véleményünk,

hisz atyja annak, akiről beszélünk.

Helyes morállal elfogadhatatlan

ez.  Hogy lehetne bízni ily alakban?

A kántor elbukott, kokott leányát

segélje Jézusunk.  Találja párját

meg, és az ordenáré szajhaságot

feladja végre.  Gondozzon családot.

Férjének óhaját vigyázva lesse.

Egyéb hímnek ne szolgáljék a teste.

Viselkedjék, amint igaz keresztény

anyát köt élni jóerkölcsös eszmény.

A vétkes bűnét Isten megbocsátja,

ha őszintén pirulva szánja-bánja,

hogy oly soká a bárban éjszakázott

akárkivel, ki hálni véle vágyott.

A kántort akkor újra megbecsüljük,

s a társaságát többé nem kerüljük.