Lederer György

A rigó

A fűtyölő rigó aligha bánja,

ha táncra perdülünk vidám szavára,

de csak saját javára énekelget

elégiát, varázslatot, szerelmet.

A trubadúr is önmagára gondol

tulajdonképpen minden alkalomkor,

megihletésének révén amelyből

a színpadon zenélhet ugyanerről.

Elmúlt az ősz, már elpucolt a tél is.

Tavaszra vált a hemzsegő poézis.

A szél napos lapályokon cirógat.

A fószerek már nem depressziósak.

Fényár sugároz új dimenziókat

hevével ösztönözve a rigókat.

Megindulás tolul a langy melegben.

Csudálkozás feszít az emberekben.

A jó rigó nótázására vágynak.

Orgánumát köszöntik a madárnak.

Dicséret elsőként az Atya Úrnak

jár.  Hálát néki zeng a trubadúrnak

gitárja.  Ő - közérdekünkre - rendet,

tavaszt, lapályokat, rigót teremtett,

és népeket, derűjükben kik ennek

pazar dalára lelkesen figyelnek.

Aki agnosztikus, balliberális,

a hívőkhöz képest csak marginális,

az ég kegyét ilyen nem érdemelte

meg, el ha gőgje jellemét tekerte.